A klikker története csaknem harminc éve a tengeri emlősök tanításával kezdődött majd a filmvilágban, az állatszínészek kiképzésével folytatódott. A delfin trénerek alkalmazták először, akiknek minden fizikai kényszer nélkül kellett a delfineket tanítani.  A tengeri emlősök tanításában a kulcsfontosságú füttyjeleket, egy azzal azonos hatékonyságú, de jóval egyszerűbben kezelhető és állandóbb signál, a klikker hangja váltotta fel. Ez a kiképzési  technika napjainkban kezd egyre ismertebbé és népszerűbbé válni, mert kitűnően használható bármilyen hallással rendelkező élőlény /kutya, macska, ló, madár, delfin, de még gyerekek/ gyors tanításában is...

A klikker A klikker-tréning elengedhetetlen eszköze maga a klikker, egy –a tenyérben elférő- fém lapocska műanyag dobozkában, amely benyomva jellegzetes, a környezeti ingerektől jól elkülönülő hangot ad. Ez a kattanó hang az állat /leggyakrabban kutya/ viselkedésében a kívánatos momentumokat azonnal és egyértelműen megjelöli, azt jelenti: “pontosan EZ AZ, amit várok tőled”. Fontos, hogy a jelzőhang állandó minőségű és kellően rövid legyen - így akár a másodperc töredék részében végzett mozzanat is jelölhetővé válik-, és a hangadó eszköz megbízható, könnyen kezelhető és kényelmesen használható legyen. A klikker ezeket a feltételeket tökéletesen teljesíti. Fémes, kattanó hangja rövid, megfelelően hangos és semmilyen egyéb környezetben is előforduló hangra nem hasonlít. Távolról is alkalmazható, ami kiszélesíti az alkalmazási területeit, így pl. agilityben is remekül használható. A klikker tehát olyan eszköz, amivel pontosan és egyértelműen jelezzük az állatnak azt a pillanatot, amikor olyat tett, amiért a jutalom jár. További információ: www.klikker.hu

A PÓRÁZNAK KÉT VÉGE VAN   Kevés dolog van a kutyatartás területén, ami annyi vita kiváltója, annyi indulat forrása és annyi tévedés alapja volna, mint a póráz. Egyesek már-már úgy tekintenek rá, mint az ebnek valamiféle elmaradhatatlan járulékos "testrészére", amely nélkül nem is kutya a kutya. Mások (vagy ugyanazok?) az állat irányításának egyetlen lehetséges eszközét látják benne. Vannak, akik nem haboznak fenyítésre alkalmazni, olykor súlyos sérülést elõidézve a kutya testi épségében és lelkében egyaránt. Csak kevesen tudják pontosan, mire is való a póráz valójában.

Ki, ha én se? Természetesen amíg a kutya pórázon van, elméletileg nem érheti baj: a gazdája gondolkodik helyette, megvédi a bajtól, s így boldog tunyaságban élhetné meghosszabbított csecsemõkorát a kutyaéletkor felsõ határáig. A helyzet azonban korántsem ennyire rózsás. Az idõt ugyanis nem lehet megállítani, s a folyton pórázon vezetett kutya is felnõtté válik egyszer - legalábbis biológiailag. Felnõtt izmai, felnõtt vágyai és felnõtt indulatai lesznek - ám a világkép, amit maga körül kialakít, távol áll a valóságtól. Mivel mindig minden veszélyes helyzettõl visszatartotta a kellõ pillanatban megfeszülõ bõrszíj, fogalma sincs róla, mi a veszély. Ráadásul maga mögött érzi a gazdáját, akinek személye afféle "meghosszabbított, mozgó territóriumot" jelent számára. Meg van gyõzõdve arról, hogy õ a legerõsebb a világon - legalábbis így fordíthatnánk emberi nyelvre az érzéseit, ha megpróbálnánk belelátni a fejébe. A feszülõ póráz - akárcsak a kerítés rácsa - indokolatlan önbizalommal tölti el a kutyát, és ez az önbizalom igen könnyen agresszióvá válik, válhat.   A mindennapi gyakorlatban ez annyit jelent, hogy ha a pórázon vezetett kutya megpillantja egy lehetséges vetélytársát, minden óvatosság, az erõviszonyok mérlegelése, a "kutyaprotokoll" szabályainak betartása nélkül azonnal ádáz támadásba lendül - amiben persze meggátolja a szíj. Õt az egyik, addigra már ugyancsak acsarkodó ebtársát a másik irányba vonszolják el, s ami az egészbõl emlékként megmarad, az (megint csak emberi nyelvre fordítva) annyi: "ha vissza nem tartanak, ízekre téptem volna a pimaszt, no de majd legközelebb...!" Ha ez a jelenet még sokszor megismétlõdik, a kutya személyisége eltorzul: ellenségnek fog tekinteni minden szembejövõ ebet. A gazdája meg lesz gyõzõdve arról, hogy azért nem engedi el a kutyát, mert verekedõs, pedig az összefüggés fordított: azért agresszív, mert meg van kötve.

A drótnélküli távíró   Mi tehát a teendõ? Hogyan kell szakszerûen használni a pórázt? A legfontosabb szabály az, hogy sohasem szabad feszülnie. Míg a feszülõ szíj csak a kutya nyakizmát erõsíti, a lazán lógó póráz alkalmas arra, hogy közvetítse a gazda üzeneteit a kutya irányába. Ha fegyelmezésre, gyengéd kényszerítésre használjuk, elég a kurta rántás. Egy idõ után maga a karabiner halk csördülése is üzenetté válik, s akkor is eléri a hatást, ha nincs is rákapcsolva a kutya nyakörvére - akár a drótnélküli távíró.    A kutyák egymás közti ismerkedése, játéka során nincs helye a póráznak. Ha vetélytárs, ellenfél közeledik, a kutyát lábhoz kell hívni és leültetni. Ha nem bízunk meg benne eléggé, a pórázt markoljuk erõsen, de lógassuk lazán. A fegyelemnek, s nem a bõrszíjnak kell visszatartania attól, hogy odarohanjon kötekedni! Aki azt képzeli, hogy a gazdája kíséretében szabadon közlekedõ kutya veszélyesebb, mint pórázon vezetett társa, hatalmasat téved (ez önmagában még nem volna tragédia, ha nem ilyen emberek rendelkeznének tévedésük miatt értelmetlen szigorral az ebtartás szabályairól).   A fent leírtakból világosan kiderül, hogy a kutya agresszivitását fokozza a póráz, és ez nemcsak a fajtársakkal, de az emberrel szemben is érvényes. A közterületi harapásos sérüléseket csaknem minden esetben a felügyelet nélkül utcára jutó vagy kikötve magukra hagyott kutyák követik el, s nem a gazdájuk jelenlétében sétálók. A póráznak természetesen mindig kéznél kell lennie, ha másért nem, azért, hogy bárki láthassa, kihez tartozik az eb. Ám ami a kutya irányítását illeti: a láthatatlan kötelékek sokszorta erõsebbek és megbízhatóbbak, mint egy darab bõr karabinerrel a végén. Hogy mire való tehát a póráz? A kutyagyerekeknél helyettesíti a szülõ oltalmazó kézfogását. A tanulás ideje alatt távíródrótként közvetíti egymás felé két élõlény minden rezdülését. A kavargó forgalomban biztosítja a kapcsolatot, nehogy a kutya és gazdája elveszítsék egymás nyomát. Jelképezi a sétát, a közös játékot, azonosíthatóvá teszi az összetartozókat és önbizalmat ad, ha veszéllyel kell szembenézni. És lehet vele durván rángatni, hurokként fojtani, fogakat kiverni, lelket sebezni, félelmet kelteni, kiszolgáltatott helyzetet teremteni, barátok közt is ellenségeskedést szítani, békés élõlényeket dühöngõ fenevaddá változtatni, ha mértéktelenül és hozzáértés nélkül használják. (forrás: kutya.hu)

A leggyengébb láncszem   Egy régi, bölcs mondás szerint minden lánc annyira erõs, mint a leggyengébbik szeme. Az ember és a kutya közötti kapcsolat leggyengébb láncszeme a póráz. Ez az, ami el tud szakadni - és sokszor el is szakad, mert nincs tökéletes lánc. Ha a kutya ösztöneit még nem érte visszafordíthatatlan károsodás és dühének tárgya elég távol van, a gazdától való távolság fokozódásával csökken az önbizalma: mire félútig ér, rohanása lelassul, acsarkodása szõrborzolássá tompul, és felcsillan a remény a békés megegyezésre. Csakhogy a távolság az esetek többségében túl kicsi ahhoz, hogy a dühöngõ kutyának legyen ideje meggondolni magát. Ilyenkor nem segít semmiféle tiltó szó. A kétségbeesett gazda az esetek többségében a kezében maradt pórázmaradvánnyal ütlegelni kezdi a kutyáját (illetve azt a kutyát, amelyik éppen felül van), amivel csak olajt önt a tûzre, hiszen a dühtõl elvakult állat ezt a fájdalmat is az ellenfélnek tulajdonítja, így még ádázabbul verekszik. Régi szabály, de nem lehet elégszer ismételni: bármilyen kézenfekvõ is, a pórázzal sohasem szabad megütni a kutyát. Ez a kis bõrdarab a közös séta, a kapcsolat, a biztonság jelképe (és egy kicsit az ember erejéé, hatalmáé is), félelmet sohasem szabad keltenie! Ráadásul a vaktában lesújtó fémkarabiner akár az állat fogát vagy szemét is kiverheti. Nem kevésbé veszélyes lehet a póráz gyanánt használt fémlánc, amelynek nincs jó fogása, tehát nem tartható biztonságosan, s a gazda csuklójára tekeredve komoly sérülést okozhat, ha a kutya megrántja.   A gombnyomásra mûködõ, látszólag végtelen hosszúságú automata póráz sem szerencsés megoldás: azon kívül, hogy mûködési elvébõl adódóan mindig feszül, ráadásul abba a tévhitbe ringatja az embert, hogy kedvence mozgásigényét pórázvégen is ki tudja elégíteni.

Kiképzés   Amint hazaviszed az údonsült kutyakölyköt nyomban rájössz arra, hogy egy csomó felelősség hárult rád. Néhány dologra minél előbb meg kell tanítani a kutyust, mint például a szobatisztaság. Ne aggódj, a kiskutyád sokkal okosabb, mint gondolnád. A kiképzők szerint a kölyökkutyák már 7 hetes koruktól taníthatók. Ez azt jelenti, hogy legalább naponta kétszer kell foglalkoznod a kutya oktatásával. Az iskolázásba iktass bele rengeteg játékot is. Ehhez türelmesnek kell lenned és sokat dícsérni a kiskutyust. Pozitív megközelítéssel és elhatározással a legjobbat fogod kihozni a kuyusból.   Kiképző módszerek   Egy kis türelemmel és ösztönzésre használt jutalomfalatokkal mindenféle erőfeszítés nélkül megtaníthatod a kutyád ülni és feküdni. Ez a módszer sokkal hatásosabb mint ha egyszerűen csak lenyomnád a földre, hogy leüljön. Így csináld: Tarts egy darab jutalomfalatot a kutya feje fölé, ekkor általában az orrát felfelé tartja, a farát pedig lefelé. Egy másik trükk pedig az, hogy megvárod míg a kutya magától leül, kiadod az „Ül!“ parancsszót majd jól megdícséred és megjutalmazod egy darab finom falattal.   Engedelmesség   Az engedelmességre való kiképzés nemcsak a kutyát teszi szófogadóbbá, de boldogabb is lesz tőle, hiszen imád örömet okozni a gazdinak. A kiképzéssel rengeteg kommunikációs csatorna nyílik meg előtted és ebben a helyzetben mindenki csak nyerhet.   Szaglás   A kutyák hihetetlen érzékeny szaglással rendelkeznek. Akár 50-szer több szaglósejtjük lehet, mint nekünk embereknek. Ezáltal kiképezhetőek mindenféle gombák, termeszek, magas cukorszint a vérben cukorbetegek esetében és még a penész kiszimatolására is.   Zene a füleknek   Ha nap közben el kell menned a lakásból tegyél fel nyugtató zenét a kutyának. Klasszikus zene vagy könnyű zene megteszi a hatását ahhoz, hogy kutyád higgadt és nyugodt maradjon.

Kutyák négy fal között   Az ember által háziasított állatok közül minden kétséget kizáróan a kutya az, amely a legtökéletesebben alkalmazkodott gazdájának életformájához. Mindenhova követte az embert világhódító útján, mellette volt szárazon és vízen, bejárta vele a sivatagokat s a sarkvidékeket, elkísérte  még a világűrbe is. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy ma, amikor az emberiség jelentős része szűk helyre összezsúfolódva, szürke betonrengetegekben éli életet, a kutyák nagy részének is a négy fal között van az otthona.   A városi embernek megvan az igénye arra, hogy megossza szűkös életterét ősrégi társával, kapcsolatot tartva általa az egyre távolodó állatvilággal. A lakótelepek eb sűrűsége ma már vetekszik a falvakéval vagy a kertvárosi villanegyedekével. Sokak szemében a kutya lakásban való tartása kegyetlenségnek, valóságos állatkínzásnak tűnik.   Az igazság azonban az, hogy ezt a nézetet kizárólag olyan emberek vallják, akik sohasem tartottak kutyát lakásban, és még kevésbé foglalkoztak a kutya viselkedéstanának beható tanulmányozásával. Bármennyire meglepően hangzik is, a kutya természetes viselkedésformáinak valójában sokkal inkább megfelel a lakásban való élet, mint a kerti tartás látszólagos kényelme és szabadsága.   A falkában élő ragadozók napjuk jelentős részét egymás társaságában, lusta heverészéssel töltik, s naponta csak néhány alkalommal – általában hajnalban és alkonyatkor – indulnak hosszú, közös portyára, mely végül az izmokat megmozgató, falkán belüli együttműködést igénylő „sportban”, a zsákmány ejtésben teljesedik ki. A látszólagos bezártság ellenére a lakásban tartott kutya életritmusa nagyon közel áll ehhez a természetes mintához: ideje legnagyobb részében békésen szunyókál gazdája lábainál, a napi többszöri séta során pedig éppúgy megvan a lehetőség az idegen szagokkal való ismerkedésre, a fajtársakkal való közös tevékenységre és az intenzív testmozgásra, mint a vadon élő farkasnak, ha vadászni indul.   A kertben tartott kutyát ezzel szemben többnyire nem viszi sétálni senki, „hiszen ott van neki a kert!”. Egész nap kénytelen nélkülözni a társaságot, idegen szagot sosem szimatolhat, új vadászterületeket sohasem deríthet fel, nincs kinek visszahoznia a labdát, s unalmas magányának egyhangúságát csak az töri meg, ha a kerítés mögül megugathat egy-egy arra vetődő járókelőt.   A lakásban tartott kutya tehát egyáltalán nem szenved, feltéve persze, hogy gazdája nem él vissza négylábú barátjának kiszolgáltatottságával: nem hagyja túl sokáig magára, nem zárja be (vagy ki) az erkélyre, gardróbba vagy előszobába, nem mulasztja el a rendszeres, napi háromszor-négyszeri sétáltatást, és lehetőséget biztosít a testmozgásra.   Hat-nyolc óra az a maximális időtartam, amit a kutya napközben elvisel magára hagyva, anélkül hogy a dolgát elvégezhetné, s ezt is csak akkor, ha fokozatosan szoktatták hozzá. A rendszeres séta az embernek is jót tesz, de számára nem létszükséglet, a kutya számára viszont az, hiszen ő „ilyenkor él”. Aki nem képes elfogadni azt, hogy a kutyatartó napja sétával kezdődik és azzal is ér véget, az jobban teszi, ha nem kínozza sem magát, sem az állatot kényszerű együttéléssel.   Négylábú barátunknak a lakásban nincs szüksége nagyobb mozgástérre, mint nekünk, de feltétlenül legyen egy méretének megfelelő kosara vagy pokróca, már csak azért is, hogy a gazdi ágyának tulajdonjoga ne képezze vita tárgyát. Nem árt felkészülni arra sem, hogy a kutya jelenlétével a lakásban még a legalaposabb tisztasági rendszabályok betartása mellett is együtt jár némi por és elhullajtott szőr. A melegre érzékeny kutyák számára fontos, hogy legyen a lakásnak hűvösebb pontja, ahova nyáron vagy a fűtési szezonban visszahúzódhatnak.    Az, hogy a lakásban csak kis testű kutyát lehet tartani, tévhit.  A lakás nem arra való, hogy a kutya futkározzon benne, s a nagy kutya erre általában kísérletet sem tesz. Természetesen van néhány olyan nagy méretű eb, amelyeknek a számára már kényelmetlen a lakás, de nem az alapterülete, hanem a berendezése miatt. A bútorok elhelyezésénél ugyanis az ember a saját méreteit és mozgását veszi alapul. Az ember meghatározó mérete a magassága, a kutyáé viszont a hossza.   A bernáthegyi, dog és más óriások marmagassága is legfeljebb 70-80 cm, lakásaink belmagasságának a felét sem használják ki, fordulósugaruk azonban lényegesen nagyobb, mint a miénk, ezért aztán ha meg akarnak fordulni egy fotel és egy asztal között, általában farolni kénytelenek. Megfelelő, szellős lakberendezéssel azonban számukra is kényelmessé tehető a falak közötti élet. Sokat hangoztatott érv a lakótelepi kutyatartás ellen az, hogy az állatnak nem természetes környezete a panellakás. Akik így gondolkoznak, azoknak a kedvéért elárulom: az embernek sem az. Minket, magunkat körülbelül ötvenezer év választ el barlanglakó őseinktől. Ebeink „mindössze” tizennégyezer esztendeje léptek a háziasodás útjára.   Ám ha tekintetbe vesszük, hogy az ember tizennégy évesen válik ivaréretté, és egy nő ritkán szül gyermeket tizenhat éves kora előtt, a kutya azonban tizennyolc hónaposan már tenyészérettnek számít, és ha minden jól megy, hatéves korában velős csonttal ünnepelheti ükunokái születését, az eredmény az lesz, hogy egy foxterriert körülbelül háromszor annyi generáció választ el a farkastól, mint egy matematikust a Neander-völgyi ősembertől. Ez pedig azért – valljuk be – nem csekélység. (forrás: kutya.hu)

Néhány üvegszilánk, egy lakástűz, egy szem, egy fül, egy dobhártya a 2005-ös szilveszter orvosi petárdamérlege. Ugyanakkor állattartók százezrei élték át rettegve az ünnepet. A rémülettől világgá ment állatok száma több ezerre tehető. Egy részük országutakra szaladva lelte halálát, más részük kóborállattá vált. A szerencsésebbek menhelyekre kerültek, így van esély, hogy gazdájuk egyszer rájuk talál.     Idén már tilos petárdázni Az antipetárdások teljes tilalmat, a petárdások viszont szórakozási lehetőséget szeretnének. E két társadalmi igény egyszerre nem teljesíthető (különösen nem egy belvárosi társasházon belül). 2004 előtt a petárdát még birtokolni is tilos volt. Igaz, a tiltás éveiben statisztikai források szerint sokszor több petárdabaleset történt, mint a pirotechnikai eszközök használatát ideiglenesen, kizárólag szilveszter éjjelén engedélyező rendelet hatálybalépése óta. 2004 szilveszterén este hattól másnap reggel hatig lehetett szabadon petárdázni, tűzijátékozni. Ebben az időszakban felnőtt és gyerek, matt részeg és közveszélyes pszichopata állampolgár, villamosvezető és irodalomtanár egyaránt gyújthatott, lőhetett és dobhatott. Idén, 2006 szilveszterén már nem így lesz: újból szabálysértésnek minősül a durrogtatás. A csendes tűzijáték azonban továbbra is megengedett.   Mi a baj a petárdával?   Az egészséges állatok idegrendszere erős, a civilizációs zajokat megszokták, együtt élnek velük. Ha csikorogva fékez az autó, akkor a kutya elugrik, ha csörömpölve lezuhan a konyhában egy edény, legfeljebb attól tartanak az állatok, hogy a fejükre esik. Értik a zajok keletkezését, tudják, honnan jönnek, felfogják a rájuk váró következményeket. A petárdadurranás azonban más! A tűzijáték sikítása, a rakéta sistergése vagy a petárda robbanása körülveszi az állatokat, értelmezhetetlen számukra, menekülési ösztönt vált ki belőlük. Különösen a kutyákat viseli meg, hogy nem látják a menekülés útját. A hanghatást kísérő légnyomás-hullám pedig még rátesz egy lapáttal a félelem tüzére: ez természeti katasztrófákra emlékeztetve pánikot vált ki az élőlényekből. Az a kutya sincs biztonságban, amelyik stabil idegrendszerű, gazdája tapasztalata szerint nem fél a durrogtatástól. Az állatok ugyanis változnak, ösztöneik idővel a felszínre törhetnek. A zajok is mások és mások, bármikor "megőrjíthetik" a korábban normálisan viselkedő, zajokra nem reagáló állatot is. További problémát jelent az udvarba dobott, szikrázó petárda, amelyhez a kutya - a robbanás előtt - játékosan odaszalad, esetleg szájába veszi. Az ablakot betörő robbanás által a talajra kerülő üvegszilánkok sem használnak a tappancsoknak. Az embernek csak szimplán hangos durranás a kutyának egyenesen fülsiketítő robaj lehet (olyan, mint amikor a fülhallgatóval zenét hallgató ember - véletlenül - egy pillanatra a maximumra állítja a hangerőt).   Mit tehetnek az állattartók? A kertben lakó kutyákat szilveszter délutánján vigyük be a lakásba, esetleg zárjuk be a garázsba, pincébe (olyan helyre, ahova kevésbé hatol be a zaj). Kerüljük az olyan helyeket, amelyek nem minden oldalról zártak, azaz valaki szabadon bedobhat egy petárdát. Ha tudjuk, hogy kutyánk félni fog, kérjünk előre nyugtató-tablettát az állatorvostól és bódítsuk el az ebet néhány órára. Ha szakszerűen járunk el, nem történhet semmi baj a kutyával. Az esti etetést, utolsó séta időpontját úgy válasszuk meg, hogy megelőzzük a durrogatatás kezdetét. Legjobb, hogy ha a sötét beálltával már el sem hagyjuk a lakást. Ha nem tudjuk elkerülni a szabadban való sétáltatást vagy közlekedést, akkor feltétlen pórázon vigyük a kutyát. Úgy adjuk rá a nyakörvet, hogy véletlenül se bújhasson ki belőle. Veszély esetén a kutyák a falkavezér utasítását várják, annak viselkedéséről vesznek mintát. Ha a gazdi nyugodtan viselkedik, a kutya sem esik olyan könnyen pánikba. Szilveszterkor a kutyát ne hagyjuk egyedül, különösen akkor, ha tudjuk, hogy félős. Sajnos ezt az áldozatot meg kell hoznia a gazdiknak, ha nem akarják állatuk életét kockára tenni. A tűzijátékhoz hozzászoktathatjuk a kutyát. Fontos, hogy az eseményhez jó emlékek társuljanak, így ha meghalljuk az első durranásokat, kezdjünk játszani a kutyussal, jutalmazzuk meg, egészen a tűzijáték végéig legyünk vele. Így a jó emlék marad meg benne. Mit tehetnek a petárdások?   Ha a kutyásokat kérdeznénk arról, hogy mit tegyenek a petárdások, akkor előre sejthetjük a választ, illetve annak emelkedett hangulatát. Ugyanakkor tény, hogy sokan azt gondolják, az ünnep abból áll, hogy olyasmit csinálunk, amit máskor nem, és ezzel az indokkal felrázzuk embertársainkat is. Aki nem hajlandó lemondani a petárdázásról, az gondoljon arra, hogy milyen sok embert zavarhat, és ennek megfelelően kerülje a forgalmas helyeket és az állatok közelségét.   Mit tehetnek az autósok? Az év első napján kutyatetemek százai segélyezik az autóutakat. A megriadt állatok eszüket vesztve rohannak, nem törődnek semmivel. Aki ilyenkor autózik, legyen tudatában a veszélynek, hogy bármikor kirohanhat az útra egy űzött vadként menekülő kutya. Tény, hogy a petárdázni többé nem szabad, de néhányan nagyívben tesznek a tiltó szabályokra. Nem lenne csoda, ha a békés lakók válaszul meglincselnék a petárdázót, szintén nagyívben téve a bántalmazásra vonatkozó jogszabályokra, tízparancsolatra, jószomszédi viszonyra. Szemet szemért! - ilyenek vagyunk mi, emberek.   Szerző/Forrás: Bálint András (kutya.hu)

Az elsõ kézfogás   Amikor az ember csetlõ-botló kisgyerekét viszi sétálni, magától értetõdõ módon megfogja a kezét, hogy biztonságot nyújtson neki. Hiszen a kis totyogó még bizonytalanul lépked, nem ismeri a közlekedés veszélyeit, és nem érti pontosan az intelmeket. Hasonló a helyzet a kiskutyával is, ám neki nem foghatjuk meg a kezét, hiszen mind a négy végtagját igénybe veszi a járás. Más megoldást kell keresni, s ez a megoldás nem más, mint a póráz, amely védi és irányítja a tapasztalatlan kiskutyát. Már ebben a korban is tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy ez nem lehet a végleges megoldás.   Ahogy a gyermekünknek nem foghatjuk egész életében a kezét, úgy a kölyökkutya is felnõ egyszer, s addigra ezt a fajta összekötõ kapcsot fel kell váltania egy másiknak: a hûség és a megértés kötelékének, amely sokkal erõsebb, mint a póráz, hiszen soha nem szakadhat el. A megbízható kutya nemcsak csak akkor marad a gazdája mellett, ha hozzá van láncolva. Éppen ez a csodálatos a kutyasétáltatásban, ez teszi egyedülállóvá - hiszen egy madzag végén bármilyen állatot végigrángathatunk a fõutcán! Kezdõ kutyásoktól nagyon gyakran hallani ezt a mondatot: "amíg ilyen kicsi, addig nem engedem el, majd csak késõbb, amikor már okosabb lesz". Aki így gondolkozik, azt könnyen érheti csalódás. A három-négy hónapos kölyökkutyában ugyanis ott munkálkodik még az ösztön, hogy anyját - illetve annak pótlékát, a gazdát - híven követi, s egy pillanatra sem tágít a sarkából. A hét-nyolc hónapos farkaskölyök azonban már önállóan is vadászgat falkája birtokán - az ugyanilyen idõs kutya is felnõttnek gondolja magát, csakhogy az õ "vadászterületén" egymást érik a dübörögve száguldó, füstöt okádó, soklóerõs "csúcsragadozók". Ha ekkorra még nem tanulta meg a fegyelmet, az utca túlsó oldalán sétáló kutyatárs vagy a játszótérrõl kiguruló labda láttán szempillantás alatt faképnél hagyja a lassú kétlábút.

Diéta és a betegségek Ha hosszú ideig akarod élvezni a kutyád társaságát egészségesen kell tartanod, aminek kulcsa meglepően egyszerű. Az egészséges súly fenntartása nemcsak neked, hanem a kutyádnak is nagyon fontos. A túlsúlyos kutyáknál a degeneratív betegségek, szívbetegségek és ízületi gyulladás előfordulása jóval magasabb. Ma már sok állatorvos rendelkezik olyan fogyókúrás programmal, mely segítenek lefogyni és megtartani a helyes súlyt a kutyáknak. Ezen kívül tegyük lehetővé, hogy az állat sokat mozoghasson minden nap.   A macska és kutyakaja nem összekeverendő!  Helyes a kutyádnak macskakaját enni? Nem. Bár alkalmanként egy falatka a macska tányérjából nem okoz problémát, de ha rászokik a kutya a macskaeledelre akkor előbb-utóbb el fog hízni tőle, hiszen az jóval több kalóriát tartalmaz mint amennyire a kutyádnak szüksége van. Ráadásul a macskák anyagcseréje rengeteg oylan tápanyagot igényel amire a kutyádnak egyáltalán nincs szüksége. Ugyanilyen módon ha a macskád szokásává válik a kutyaeledel fogyasztása az fontos tápanyaghiányt okozhat.   Látnak a kutyák színeket?  Ha szivárványt látsz az égen biztos elcsodálkozol a színeken. De mit gondol vajon a kutyád? A legtöbb emlős lát színeket, de a kutyák olyanok mint a színvak emberek és sokkal kevesebb színárnyalatot észlelnek csak. Például a sárga és kék közötti kontrasztot érzékelik de problémát okoz számukra a vörös, zöld, narancssárga  pasztelszínek valamint sárgás árnyalatok megkülönböztetése. Ez általában jellemző a többi emlősállatra is, ugyanis hiányzik az egyik a három alapszín receptoraikból amelyek az emberi szemben megtalálhatók.  Ezzel ellentétben a kutyák jobban érzékelik a kontrasztot a sötét és világos színek között mint mi, és észreveszik a rejtőzködő zsákmányt még akkor is, ha a szivárvány mögé bújt el…   Rágcsálás és harapás   A kutyáknak azért fontos, hogy rágcsáljanak valamit, mert így vezetik le a stresszt és a felesleges energiáikat. Valójában a kölyökkutyák fogváltása természetes része a fejlődésének. Ha valamit megrág a kutyád amit nem szabadott volna, mély hangon szólj rá, aztán adj neki egy olyan tárgyat amit azonban megrághat. Dícsérd meg a jó viselkedéséért. Ne felejts el odafigyelni arra, hogy a kutyus biztonságos játékokat kapjon a háztartásban talált leselejtezett használati tárgyak helyett, mint pl. régi cipő – ez tulajdonképpen arra ösztökéli, hogy a továbbiakban is cipőket rágjon, akár kitaposott akár új. Ezenkívül próbáld elkerülni, hogy a játék eldurvuljon (pl. rongy vad rángatása) mert ez agresszív viselkedésre buzdítja az állatot.